“… én az Úrtól vettem …” 1 Korinthus 11,23
Igehirdetések szerzője: Trausch Liza Szerkesztő: Borsós Róza Nyomtatásban megjelent: 2000. január
2007. augusztusában ki lett egészítve a 67 – 130 fejezetekkel, amelyek csak interneten olvashatók, nyomtatásban nem jelentek meg.
| Előző igehirdetés | Következő igehirdetés |
MEGBÉKÉLTETETT A KERESZTFA ÁLTAL (3/5)
MEGBÉKÉLTETETT, BÉKESSÉGET HIRDET
“Mert ő a mi békességünk, aki eggyé tette mind a két nemzetséget, és lerontotta a közbevetett választófalat, Az ellenségeskedést az ő testében, a parancsolatoknak tételekben való törvényét eltörölvén; hogy ama kettőt egy új emberré teremtse Ô magában, békességet szerezvén. És hogy megbékéltesse az Istennel mind a kettőt, egy testben a keresztfa által, megölvén ezen az ellenségeskedést. És eljővén, békességet hirdetett néktek, a távol valóknak, és a közel valóknak.” Efézus 2, 14-17
Imádkozzunk!
Urunk, nem is tudjuk megköszönni igazán, hogy milyen óriási ajándék, hogy adtad a Fiadat. Kérünk azért, hogy valami módon megérthessük most, hogy ezzel mindent megoldottál a külső és a belső életünkben egyaránt. Segíts most elfogadni ezt a kimondhatatlan ajándékodat. Kérünk, hadd legyen a mienk Jézusban ez az új élet, amely megváltoztathat egészen bennünket.
Ámen.
Két nemzetségről beszéltünk tegnap: a zsidókról, és a pogányokról. Kétféle ember van ezen a földön. Az egyik a vallásos, aki közel valónak érzi magát Istenhez. A másik, aki távol van Tőle, a világi ember. Itt, most közöttünk is kétféle ember található.
De nemcsak kétféle ember van, hanem annyiféle, ahányan vagyunk. Nincs két egyforma ember. Annyiféle ember járkál ezen a földön, ahány ember van. Mérhetetlenül mások vagyunk mi, ezért nem értjük meg egymást sokszor. Talán házastársak, talán testvérek, talán munkatársak között is áthidalhatatlan távolság van. Kettő egymás mellett, kettő egymással szemben. Ahhoz, hogy háború legyen, elég két ember. Amikor a házasságban összekerül két ember, egyszer csak elkezdődik a háború. Rengeteg fájdalom, sebesülés, könny, mert két ember nem tud békességben lenni egymással.
Ez a tragédiája ennek a világnak, és ennek az életnek. A Biblia rögtön az elején beszél a kétféle emberről. Káin és Ábel! A kettő egészen más ember. Megtörténik a gyilkosság, a fájdalom, a könny. Gondoljatok a magatok kicsi életére, két ember, és talán tönkre megy ezen minden.
Azt gondolom, hogy mindenkit bírok én. Azokat is, akik vallásosak, azokat is, akik világiak –, csak azt az egyet nem bírom, aki mellettem él. Voltatok már így, hogy ráébredtetek, hogy szeretek én mindenkit, de ezt az egyet nem tudom szeretni. Pont azt, akivel együtt kell élnem, azt, aki a legközelebb van hozzám, azt nem szeretem. És ebből lesz a háború! Rettenetes egy életet így végigélni, állandó fegyverzetben, állandó lövések, állandó sebek közepette. Nagyon sokszor még felnőtt korban is elmondják emberek, hogy amikor az apám és anyám elváltak, úgy éreztem, hogy engem kettészakítottak, és ezt nem lehet kibírni.
Az Igében most azt olvastuk: “És hogy megbékéltesse az Istennel mind a kettőt”. Most már csak két emberről beszél az ige, azokról, akik egymással szemben élnek. Talán arról, akit a legjobban kellene szeretned. Gondoljunk arra, hogyan kezdődik a háború. Nagyon sokszor egy gondolat felmerül bennem. Egy ítélkezés, egy kritika a másik ember felé. Aztán ez a gondolat vonzza egyiket a másik után. Végül már nem tudok másra gondolni, csak arra, ami a másikban rossz. Betölti az egész életemet, a szívemet ez az egy gondolat. Nem hiába mondja az Úr: “Minden féltett dolognál jobban őrizd meg a szívedet, mert abból indul ki minden élet.” (Pld 4, 23). Minden élet, és minden halál belülről indul ki. És minden háború, mert most már csak azt látom, amit benne kritizálok.
Olyan érdekes, ahogy beszél tovább az ige a parancsolatoknak tételekben való törvényéről. Az életemben vonz egy tételekben való törvény. Egyszer úgy beszéltünk erről, hogy minden ember egy kis különálló ország törvénykezéssel, rendtartással, jogi rendszerrel. Amikor beszélgetünk, olyan sokszor elhangzik ez a szó, hogy “szerintem”. A “én” kis országom, ahol én vagyok az uralkodó, ahol én szabom meg, hogy mi a szép, meg a nem szép, mi a jó, és mi a rossz, mit szabad, és mit nem. Ez a tételekben való törvény, amire én kimondom, hogy ez így van.
A bennem levő tételekkel és törvényekkel ítélem a másikat. A saját törvényemet vonatkoztatom őrá is. Ezt nem lett volna szabad tenned! És jön a halálosan maró kritika. Vajon tudod-e, hogy mennyire öl a kritika? Ha téged már kritizáltak, akkor tudod. Mintha ölnének belül, valamit tönkremegy bennem. A legkomolyabban a szeretetet öli. Kritizálod talán a férjedet, gyerekedet, vagy akivel együtt élsz, és egyszer csak nem tudom már szeretni. Ez a borzalmas, hogy egy belső gyilkossággal kezdődik minden. Nemcsak kívül ölök, hanem először a saját lelkemet ölöm. Valakinek azt mondta az orvosa: ha ezt a haragos természetet tovább hordozza, maga nem fog sokáig élni. Önmagát mérgezi. Hordozza a haragot. S ez először engem öl. A szívem legmélyén tudom, hogy ez bűn, ezt nem szabad. Ölöm belül a saját lelkemet.
Most gondolj arra a kettőre –, nem a két nemzetségre – hanem magadra, és arra a másikra, talán a munkatársadra. Nem tudom, ki az, akivel nem tudsz kijönni, akire úgy érzed, hogy ezt nem bírom. Emlékszem, egyszer a János levelében rátettem ujjamat az igére: “Aki gyűlöli az ő atyjafiát, mind embergyilkos az: és tudjátok, hogy egy embergyilkosnak sincs örök élete, ami megmaradhatna őbenne.” (1Jn 3, 15). Istenem! El fogok kárhozni. Hát nem tudom szeretni, nem megy. Mindig újra elkezdtem, megpróbáltam, de amikor mondott egy mondatot, vagy nézett valahogy, nekem végem volt.
Jó volna megnézni, ki az a másik számodra. A legtragikusabb, ha az, akivel együtt élsz. Valaki mondta, hogy már azt sem bírom a férjemnél, ahogy az orrát fújja. Nekem már az is elég, hogy valami belülről megkeményedjen bennem. Hiába minden, hát nem bírom. A mozdulatait nem bírom. Az egész lényét nem bírom. Egymással szemben áll a két nemzetség, amelyiknek egy területen kell élniük. Állandó ütközés, állandó fegyvercsörgés.
Nagyon kérlek, gondolkozz, nem rólad beszél az ige? Hogy lehetne békesség, ha ez a háború még mindig tart. Hiába beszélnek nekünk békességről, ha egyszerűen nincs. Hány ember van itt, aki elhatározza, eldönti, hogy egészen más lesz minden. Hazamegy, és az első találkozásnál már felborul minden. Könnyű szeretni, amikor távol van tőlem. De amikor közel kerülök, akkor nem bírom tovább. Egészen közel jött hozzánk a két nemzetség, nem távoli, a sajátunk.
Belső háború, belső felháborodás, talán csak egy gondolat. Már tönkrement minden, már folytatódik, már egyik gondolat jön a másik után, és akárhonnan is nézem a dolgot, nekem igazam van. Emlékszem az életem egyik időszakára, amikor engem teljesen tönkretett a saját igazam. Valamivel kapcsolatban végig akartam gondolni, hogy hol van ebben az én bűnöm. Kiderült, hogy az igazam. Mert mégis csak úgy van ugye. Végigmondtam újra a megszokott gondolatokat, hogy egy életen keresztül mindig ilyen volt a másik. A végén megállapítom, hogy azért ezt csak nem lehet bírni. Akárkinek elmondanám – gondolod –, jaj, el ne mond, mert így folytatódik a háború.
Ha valahol háború van, a légierők kezdik a harcot. A légierők az ország fölött szállnak, és belövik az országot. A gondolataid a légierők, amely már régen elindult. Még nem szóltál egy szót sem, de már tönkre van lőve az illető. És a család is! Ne higgyétek, hogy a gondolatok vámmentesek. Azok a legsúlyosabbak, mert abból lesz egy váratlan napon a szó. Hányszor voltam úgy, hogy gondoltam valamit, ami nem Isten szerint való volt, és azt mondtam, hogy ezt soha nem fogom kimondani. Jött egy váratlan helyzet, és kimondtam. Hiábavaló volt minden elhatározás.
A Biblia azt mondja, hogy “A szív teljességéből szól a száj.” A szívet nem lehet a szájtól elválasztani. Egyszer csak kimondom, amit gondoltam. Aztán szembenézek azzal, hogy ez már nemcsak gondolat, itt tény történt. Valami megszületett ebben a látható világban. Egy mondat, amivel bántottam, egy megjegyzés, egy éles szó. Iszonyú dolog, amikor a gondolat már szóvá válik. Már nemcsak gondolunk egymásról, hanem veszekszünk. Már elkezdődik a kétkezi háború, már aknázok, már bombát robbantok. Aztán persze ő is lő. Utána egy romos, rettenetes élet marad, füstölgő romokkal. Talán a szerelmed, az álmaid, az egész elképzelt életed, amit elgondoltál, meg a gyermekeid. Nem marad semmi. Végig-végig ez az iszonyú háború. A végén talán már a tettlegesség, ha elmegy mellettem, meglököm, vagy olyat teszek vele, amiről tudom, hogy nem szereti.
Aztán jön a válás. Sokszor megkérdezek elvált embereket, hogy megoldódott minden? Semmi! Úgy érzed, hogy a felelősséget leráztad magadról? Mondjuk, ha az elvált férjed öngyilkos lenne, nyugodtan tudnál tovább élni? Hiába léptél ki a házasságból, a felelősség ugyanúgy a tied. Szembenézhetsz vele, hogy ha ezt nem tettem volna, talán minden másképp történik. Történéseket nem lehet meg nem történté tenni. Rajtad marad a felelősség, rajtad maradnak a következmények. Az életed minden dolga valamilyen módon kísér.
Gondolkoznátok el a kettőtök dolgán. Lehet, hogy nem a férjed, hanem a munkatársad, vagy a főnököd, vagy a gyermeked, vagy a szülőd, bárkivel kapcsolatban, akivel szemben úgy érzed, hogy ezt nem bírom. Nem megy. Olyan biztos vagyok benne, hogy hiába dől itt el benned, hogy majd ezután vigyázni fogok. Higgyétek el, semmi lesz másképp, míg el nem jutunk oda, amit az Ige így mond, hogy Krisztus békességet szerzett az Ő keresztjének vére által. A békességet csak Ô tudja szerezni, senki más a földön. Azt is elmondja, hogyan: Az Ô keresztjének vére által.
Már beszéltünk arról, hogy a Sátánnak a legközelebbi szövetségese a belső életedben az én. A kiskirály, aki a trónon ül, akinek mindig igaza van. Nem tudom, hogy az életedben nem a rejtett bűn, a rejtett harag-e az okkult dolog. Az elfelejtett dolgok. Tudatosan nincsen, ahogy a babonás dolgokra is mondjuk, hogy én sosem tettem ilyet. Az ördög mindig titokban működik. Az első esti áhítatban elmondta Isten, hogy meg akarja világítani a sötétségedet. A sötétségben munkálkodik az ellenség, az ördög. Nem a tudatos életedben, sokszor okkultan, titkosan. Titkos harag, el nem felejtett dolgok, sértődések, amik tovább munkálkodnak a szívedben, az életedben, és tönkretesznek mindent. Nemcsak a lelki életedet, a testi életedet is. Valakinek mondották, hogy tragédiának néz elébe, ha ezt a haragot nem tudja letenni. Nagyon sok ember ebbe hal bele. Senki nem tudja, hogy mi baja van, mi az, ami belül rágja, öli az életét. Lehet, hogy egyszer minden babonás dolgot letettél, de ott van még mindig a titkos és elrejtett bűn, a nagy éned, amelyiknek mindig igaza van. Bár Isten kimutathatná most, hogy mi az, ami benned titkosan munkálkodik.
Az ördög olyan ravasz ellenség, hogy amikor a babonákat te mind leveted, akkor fordít egyet a dolgon, és valahová egészen máshová teszi a központját. Talán a hiúságodba, az indulataidba, és onnan folytatja az aknamunkáját. Ugyanúgy felrobbant, és ugyanúgy tönkretesz.
Láthatjuk Saulnál, hogy hova vitte az engedetlenség, a nagy én, a dicsőségvágy, valakivé akart lenni, és a végén öngyilkosságra vetemedett. Elmondja neki Isten: “Mint a varázslás bűne olyan az engedetlenség”. (1Sám 15, 23). Az engedetlenség abból ered, hogy az én-isten nem hódolt meg az Úristennek. Megvannak a saját gondolatai, tervei, elképzelései, és ezt szépen csendben folytatja. Egy lázadó csapat van benne az Isten uralma ellen. A történelemben is mindig ez tette tönkre az országokat. A suttogó propaganda. Valami belül súgja neked, hogy mégsem igazságos az, ami veled történt.
Megdöbbentő, ahogyan Madách mondja: Ahol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni. Megveti a lábát valahol a magad igaza, a szemben állás az Istennel, a nem-akarás, a fellázadás, és a mennyországot tönkreteszi. Ez a valóság, hogy amint ez elindul belül, akkor elindult a pokol. Lehet, hogy kívülről minden nagyon szép, senki nem tud semmit, de te tudod már, hogy belül mi van. Semmi örömöd, semmi békességed. Elindult benned a pokol, amelyik majd látható is lesz. Belül kezdődik – szinte észrevétlenül. Csak jön egy gondolat, ami mindig visszatér. Aztán egyik gondolat rakódik a másik mellé. A végén nem tudsz másra gondolni. Emlékszem, amikor valakivel szemben igazam volt, nem tudtam másra gondolni. Amint olvastam volna a Bibliát, megint jöttek a gondolatok. Az első két mondat után belül megint kezdődött ugyanaz a sorozat, és százegyedszer újra végiggondoltatta velem az ördög. Most még egyszer gondold végig az egészet, hogy meglásd, hol van ebben a te bűnöd. A baj mindig az én igazammal. Egyszer odajutottam, hogy többé egy gondolatot sem ezekről. Ha elkezdődik az első, hogy így volt, meg úgy volt – erről többször nem szabad gondolkoznom.
Szeretném nektek elmondani, hogy milyen az Isten. Egy pár napon keresztül tartott, hogy nem engedtem a gondolatoknak. Aztán eljött valaki, aki el szerette volna mondani, hogy ő is ebben volt, hogy kényszergondolatai voltak. Én is el akartam neki mondani, hogy valaki a hátam mögött mondott rám valamit, és ez volt, ami akkor tönkretett. Valaki, akit nagyon szerettem, és aki közel állt hozzám. És akkor el akartam mondani, hogy azt mondták rólam… – jaj mit is? Nem tudom. Amikor nem gondoltam rá pár napon keresztül, már nem is tudtam rágondolni, nem jutott eszembe. Akármennyire akartam, nem jutott eszembe. Ez a szabadítás! Ezt nem én vittem véghez. Az Úr látta, hogy már nem akarom. Amíg ragaszkodsz hozzá, amíg fogod és tartod, addig hiába kéred, hogy Uram, szabadíts meg – de tudod azért, hogy igazam volt.
Ha komolyan eldöntöd, hogy számomra ez nem létezik – akkor “az Úré a szabadítás.” Amint Jónás igazán kimondta a cethal gyomrában: “De én hálaadó szóval áldozom néked; megadom, amit fogadtam” (Jón 2, 10) –, azonnal elhangzott, hogy “Szólt az Úr a cethalnak, és kivetette Jónást a szárazra” (Jón 2, 11). Én is kint voltam a szárazon, nem kellett már rágondolnom, mert azt sem tudtam, hogy mi volt. Isten úgy el tudja fújni és törölni a kényszer gondolataidat, hogy keresed a helyét, és nincs.
Szeretném megértetni veled, lehet, hogy az egész háború azért van, mert mindent letettél, elmondtál, világosságra hoztál, de a szövetséges, a benned levő kis én-király, még mindig ott ül a trónon. Ahogy ô törvénykezik, az az igaz nálad, amit ô mond a dolgokról, az tételekben való törvény. Így mondja az Ige: “A parancsolatoknak tételekben való törvényét eltörölte”. Nincs igazad.
Nincs egyetlen igaz ember. Neked sincs igazad, de a másiknak sincs igaza. Annyi igazság van, ahány ember. Sokszor kétségbeejtő volt nekem, amikor valaki elpanaszolt mindent a másikkal kapcsolatban, aztán jött a férj, az is elmondott mindent, és azt mondtam, hogy ennek is igaza van. Először meg voltam győződve, hogy az asszonynak van igaza. Innen nézve ennek is igaza van.
Egyik faluban a tanácselnök mindenkinek, aki hozzá jött, igazat adott. A titkár nem tudta már tovább hallgatni a szomszéd szobában. Bement hozzá és azt mondta: nem rendes dolog ez, amit csinálsz, hogy mindenkinek igazat adsz. Mire az elnök ezt felelte: látod, ebben neked is igazad van.
Minden embernek a saját szemszögéből igaza van. Gondolj arra, hogy akivel háborúban vagy, annak is igaza van. Legalább annyira igaza van, mint neked. Isten szempontjából senkinek nincs igaza. Mindenkinek ott vannak a bűnei, hát hogy volna igaza. Nincs igaz ember. Egyetlen igaz ember Jézus. Látod, Ő az, aki békességet tud szerezni. Békességet szerzett az Ő keresztjének vére által. Csak amikor Őt megismered és megérted, akkor tudod meg, hogy mi az igazság. Az igazság nem valami, hanem Valaki. Ha Őt meglátod, akkor már meglátod magadat is.
Egy német lelkész könyvében olvastam, hogy a háború rettenetes pusztítást végzett náluk. Ahogy végigment egy nagyvároson és látta a füstölgő romokat és borzalmakat, azt mondtam, hogy miért engedi meg ezt az Isten? Ez a kérdés annyiszor elhangzik a szánkról. Talán a te szívedben is sokszor felébred, hogy ha van, akkor miért engedi meg ezt az Isten. Amikor ennek a lelkésznek ezt a kérdést feltette valaki, akkor azt mondta: nézd, Isten nem megengedi, hanem Ő cselekszi. Azért, mert sosem ismernéd meg magadat, nem látnád meg a romlott természetedet és önmagadat, ha nem adná. Amikor néztem azt a romba dőlt várost, akkor egy mondat jutott eszembe a Bibliából: “Vajon lehet-e baj a városban, amit nem az Úr szerzett?” (Ám 3, 6b). Istenem, Te szerezted, hogy el ne vesszél. Hogy az ember rájöjjön arra, hogy hol van, hogy mit csinál.
Leírta a lelkész, amint kétségbeesetten jártam a romok között, valaki odajött hozzám, hogy maga ezen háborog? Mutatok magának valamit. Azt mondta a lelkész, hogy bevitt egy udvarra, ahol éppen egy bunkert nyitottak ki. Kihozták a hullákat, gyerekeket, anyákat szétroncsolt testtel, borzalmas volt a kép. Azt mondtam, hogy nem bírom nézni. Ezt tettük mi? Isten akarta, hogy végre meglássuk, hogy mi a bűn, ami eddig olyan nevetséges kis semmi volt a számunkra.
Talán nálad is vannak már kicsit lelki halottak, talán a gyermekeid? Hány gyerekkel vesződtem már, aki azért nem tudott hitre jutni, mert látta a szülei életét, akik azt mondták, hogy hívők. Lehet-e baj az életedben, amit nem az Úr szerzett? Amikor ezt elmondtam valahol, nevetve szólalt meg egy fiatalember: nagyszerű, ha Isten csinál mindent, akkor az én bűneimért sem vagyok felelős. Akkor Ő adta, hogy megcsaljam a feleségem. Úgy van. Egy rettenetes mondat van a Római levélben: Isten adta őket tisztátalan indulatokra. Hogy egymás testét megszeplősítsék, hogy tegyék a borzalmasnál borzalmasabb dolgokat. (1, 24).
Először én adtam oda magamat, aztán az Isten adott oda. Így mondja az ige, hogy a test veszedelmére, hogy a lélek megmeneküljön. Hogy egyszerűen ne legyen nekem nevetséges dolog a bűn, hogy ne a vállam húzogassam, hogy az semmi. Csak egy kicsit kirúgtam a hámból. Adta őket Isten talán iszákosságra. Talán parázna indulatokra. Isten adta a test veszedelmére, hogy a lélek megmeneküljön. Mindent csupa szeretetből. A legnagyobb tragédiát, egy Isten nélkül futó világ számára Isten adja, hogy belefusson a saját vesztébe.
Emlékszem, hogy itt, ebben az országban, az elmúlt háború után volt a legnagyobb ébredés. Megvolt a gyümölcse annak. Emberek igazán összetörtek, és keresték a kiutat. És sok-sok ember lelke megmenekült. Hogyan? Megláthatták az egyetlen igaz Embert, akit tulajdonképpen minden lövés ért. Ha valaki valakit szeret, mondjuk egy anya, akkor minden, ami a családban történik, őt éri. Ha szereti a gyermekét, akkor annak az elrontott élete az ő szívét éri. Minél nagyobb a szeretet, annál élesebb a fájdalom abban a szülői szívben, annál több a könny, mert minden őt éri.
Szeretném, ha megértenénk, hogyan szerzett Isten békességet Jézus keresztjének vére által. A világ bűne Jézuson volt. Minden Őt érte. Minden lövésed, minden gonosz szavad, minden gondolatod Neki fájt, az Istennek. Isten megmutatta egy emberi testben – mert tudod, hogy Jézus a testté lett Isten, és hogyan roncsolja össze az Őt érő bűn. Olyan testiek vagyunk, hogy mi csak ilyen nyelven értünk. Ha egyszer meglátod azt az emberi testet, amiben nincs egy szem épség sem, csak a sebek, csak az ostorcsapások – aki emberi roncsként függ ott a kereszten, akkor egyszer csak megérted, hogy Istenem, ez a jó ember, ez a szerető, hát miért kellett így szenvednie? Akkor egyszer csak megérted, és attól kezdve nem lövöldözöl olyan könnyen a másik emberre. Mert tudod, hogy minden bűnöddel azt a szerető szívet sebzed.
Isten minden ember fölé odatette az Ő szeretetének a védő rétegét. Ha valakire lősz, az Isten szeretetét semmisíted meg, és magadat lövöd át. És egyszer csak összevissza lőtted az egész életedet. Vigyázz! Minden bűn rád üt vissza. Elég, ha szeretetlen vagyok valakivel, már nem tudok elaludni. Mi bajom van? Visszalőtt rám! Megszakadt Istennel a kapcsolatom, a békességem, amire azt mondja az Ige, hogy “Békességben fekszem le, és legott elalszom; mert te Uram egyedül adsz nékem bátorságos lakozást (Zsoltár 4, 9). Mert körülvesz a mély, isteni békesség.
Vajon egy kicsit megérted-e már, hogy mit jelent a háború? Újra szeretném mondani, hogy békességet szerzett neked. Nemcsak a bajt szerezte Ő, a békességet is, az Ő keresztjének vére által. A sok-sok sebből folyó vér a bűnbocsánatnak a záloga. “Isten szenved érted”, mondja egyik énekünk. Jó volna Őt megtalálni, mert “Ő a mi békességünk!” Tőle kapsz teljes bocsánatot, teljes békességet, amit vihetsz haza a családodnak, azok közé a körülmények közé, amikről eddig azt gondolod, hogy megoldhatatlanok. A Jézus békessége kiáradó békesség. Bár végiggondolhatnánk most, hogy a belőlem kiinduló első kritizáló gondolat vonja magával a többi gondolatot, és kezdődik az egymás közötti háború. Az Istennel való megbékéléssel pedig elkezdődik benned, és körülötted a mennyország.
Imádkozzunk!
Köszönöm, Uram, hogy hosszú évekkel ezelőtt megkezdődött életemben a mennyország. Bocsáss meg, hogy az óta is annyit lőttem már. Áldalak, hogy mindig megengedted, hogy visszahulljon rám. Köszönöm Neked mindazt, ami ezért nem maradt igazi, belső öröm. Kérünk, hadd értsük most meg, hogy egyszer el kell jutni oda, hogy elfogadjuk ezt a Te áldozatodat, hogy egyszer igazán minden bűnünket, gondunkat Reád kell, hogy vessük. Hadd engedjük, hogy kijelentsd magadat, hogy Te magad mutasd meg nekünk sebeidet, úgy, ahogy a tanítványoknak mutattad, amikor feltámadtál. Köszönjük, hogy azt is mondtad, hogy békességet hirdetsz most is. Köszönjük, hogy mindnyájunknak hirdeted: béküljetek meg az Istennel!
Ámen.