“Szolgáljatok az Úrnak örömmel” Zsolt 100,2
Igehirdetések szerzője: Trausch Liza Szerkesztő: Borsós Róza Nyomtatásban megjelent: 1997. május
| Előző igehirdetés | Következő igehirdetés |
DÁNIEL (3/6)
Tüzes kemencében
“Nabukodnozor király csináltatott egy arany állóképet, magassága hatvan sing, szélessége hat sing; felállíttatta azt a Dura mezején, Babilon tartományában. És Nabukodonozor király egybegyűjtötte a fejedelmeket, helytartókat, kormányzókat, bírákat, kincstartókat, tanácsosokat, törvénytevőket és a tartományok minden igazgatóját, hogy jöjjenek az állóképnek felavatására, amelyet Nabukodonozor király állíttatott. Akkor egybegyültek a fejedelmek, helytartók, kormányzók, bírák, kincstartók, tanácsosok, törvénytevők, és a tartományok minden igazgatója az állókép felavatására, amelyet Nabukodnozor király állíttatott, és megálltak az állókép előtt, amelyet Nabukodonozor állíttatott. És a hírnök hangosan kiáltott: Meghagyatik néktek, óh népek, nemzetek és nyelvek! Mihelyt halljátok a kürtnek, sípnak, citerának hárfának, lantnak és mindenféle hangszernek szavát, boruljatok le, imádjátok az arany állóképet, amelyet Nabukodonozor király álíttatott. Akárki pedig nem borul le és nem imádja, tüstént bevettetik az égő tüzes kemencébe.
Elmentek ebben az időben káldeabeli férfiak, és vádat emeltek a zsidók ellen: Vannak zsidó férfiak, akiket a babiloni tartomány gondviselésére rendeltél, Sidrák, Misák és Abednégó: ezek a férfiak nem becsülnek téged óh király, a te isteneidet nem tisztelik, és az arany állóképet amelyet felállíttattál, nem imádják. Akkor Nabukodonozor nagy haraggal és felgerjedéssel meghagyta, hogy hozzák elő Sidrákot, Misákot és Abednégót; erre előhozák a férfiakat a király elé. Szólott Nabukodonozor és monda nékik: Sidrák, Misák, és Abednégó! Szántszándékból nem tisztelitek-é az én istenemet és nem imádjátok-é az arany állóképet, amelyet felállíttattam? Ha tehát készek vagytok: mihelyt halljátok a kürtnek, sípnak citerának, hárfának, lantnak, dudának és mindenféle hangszernek szavát, leboruljatok és imádjátok az állóképet, amelyet én csináltattam. De ha nem imádjátok, tüstént bevettettek az égő, tüzes kemencébe, és kicsoda az az Isten, aki kiszabadítson titeket az én kezeimből?
Felelének Sidrák, Misák és Abednégó, és mondának a királynak: Óh Nabukodonozor! Nem szükség erre felelnünk néked. Imé a mi Istenünk, akit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani az égő, tüzes kemencéből, és a te kezedből is oh király, kiszabadít minket. De ha nem tenné is, legyen tudtodra oh király, hogy mi a te isteneidnek nem szolgálunk, és az arany állóképet amelyet felállíttattál, nem imádjuk. Akkor Nabukodonozor eltelék haraggal, az ő orcájának színe elváltozott Sidrák, Misák és Abednégó ellen; azért szólt, és meghagyta, hogy fűtsék be a kemencét hétszerte inkább, mint szokták befűteni. És meghagyta a legerősebb férfiaknak az ő seregében, hogy kötözzék meg Sidrákot, Misákot és Abednégót, és vessék az égő tüzes kemencébe. Erre ezek a férfiak alsóruhástul, köntösöstül, palástostul, és egyéb öltönyöstül megkötöztettek, és az égő tüzes kemencébe vettettek. Amiatt azonban, hogy a király parancsolata szigorú volt, és a kemence rendkivül izzó volt: azokat a férfiakat, akik Sidrákot, Misákot, és Abednégót felvitték, megölte a tűznek lángja. Az a három férfiú pedig: Sidrák, Misák és Abednégó, az égő, tüzes kemencébe esett megkötözve.
Akkor Nabukodonozor király megijedt és sietve felkelt, szólt és mondta az ő tanácsosainak: Nem három férfiút vetettünk-e a tűz közepébe megkötözve? Feleltek és mondták a királynak: Bizonyára, óh király! Felelt és mondta: Ímé négy férfiút látok szabadon járni a tűz közepében, és semmi sérelem nincs bennök és a negyediknek ábrázata olyan, mint valami istenek-fiáé. Nabukodonozor akkor az égő tüzes kemence szájához járult, és szólt és mondta: Sidrák, Misák és Abednégó, a felséges Istennek szolgái, jertek ki és jöjjetek ide! Azonnal kijövének Sidrák, Misák és Abednégó a tűz közepéből.
És egybegyűltek a fejedelmek, helytartók és kormányzók, és a király tanácsosai, nézik ezeket a férfiakat, hogy a tűznek semmi hatalma sem lett az ő testükön, és hogy egy hajszáluk sem égett meg, és az ő alsóruháik meg nem változtak, és a tűz szaga sem járta át őket. Szólt Nabukodonozor és mondta: Áldott ezeknek Istene, a Sidrák, Misák és Abednégó Istene, aki küldötte az ő angyalát, és kiszabadította az ő szolgáit, akik benne bíztak; és a király parancsolatát megszegték, és veszedelemre adták az ő testüket, és nem szolgáltak, és nem imádtak más Istent az ő Istenükön kívül. Parancsolom azért, hogy minden nép, nemzetség és nyelv, amely káromlást mond Sidrák, Misák és Abednégó Istene ellen, darabokra tépessék, és annak házát szemétdombbá tegyék, mert nincs más Isten, aki így megszabadíthasson.
Akkor a király nagy tisztességre emelte Sidrákot, Misákot és Abednégót Babilon tartományában.” Dán 3,1-6. 8. 12-30
Nézzük meg az óemberünk jellemvonásait. Nabukodonozorban megrázó képet kapunk magunkról. Számára ennyi maradt meg a kijelentésből: “Te vagy az arany-fej.” Nem a kéz érintése nélkül leszakadó kő, nem az Isten országa érdekelte Nabukodonozort. Annyi maradt meg benne, hogy te vagy az arany-fej, és erre használta fel a kijelentést, hogy az arany állóképet felállíttatta Dura mezején.
Mennyire ilyen az ember: a kijelentésből az marad meg, ami rám vonatkozik. Mindig csak én, ahelyett hogy arra gondolnék: Jézus. Annyira enyém az ígéret, amennyire enyém Jézus. Ami ígéretes ige, amire jó gondolni, az mind az enyém. Én vagyok az arany-fej. Nabukodonozor úgy gondolta, Isten parancsára csináltatta az arany állóképet.
Szeretném belekiáltani a szívedbe, ezt csináltad az ígéreteidből. Az én családom, az enyéim, nekem mondta az Isten. Kicsoda az akinek minden szól, ha nem nekem? Vigyázz, mert ebből a magadnak vett kijelentésből csinálod az arany állóképet, és várod, hogy mindenki meghajoljon előtted. Már az Igét is tudom mondani. Az én házam már az Úrnak háza.
Annyi házat láttam már szemétdombbá válni, mert arany állóképet csináltak abból, hogy az én házam, az én családom, az én szolgálatom. Nabukodonozor ennyit jegyzett meg az egész kijelentésből, és ebből csinálta a bálványt. Ez az ember az őrültség, a teljes összeomlás felé megy, állattá lesz. Az egekig magasztalta magát, a poklokig fog aláztatni. Most még felfelé visz az útja, megcsináltatta az arany állóképet, felállíttatta a Dura mezejében. Úgy néz ki, minden sikerül. Kétszer sorolja fel a Biblia, kiket hív meg: fejedelmek, helytartók, bírák, kormányzók, kincstartók, tanácsosok, törvénytevők, minden nagy embert.
Még mindig vannak magaslatok az életedben? A csendeshetünkön volt valaki, aki grófnő volt. Nem mondtam meg senkinek, mert akkor az lett volna, hogy a grófnő mellett ültem. Mindenki másképp beszélt volna vele. Egyszerűen egy takarítónő mellett ült, mintha senki nem lett volna, és ez a valóság.
Vannak még titkos magaslatok a szívedben, még mindig személyválogató vagy? Úgy vagy még, hogy te ülj ide mellém, te pedig maradj a zsámolyon? Nagyon sokszor haragudtak rám, mert nem voltam hajlandó a falu előkelőségeivel enyelegni, mert jobban érdekelt egy fejkendős öregasszony. Nem egyszer a fejemre olvasták, hogy itt volt a nemtudom ki, beszélni kellett volna vele. A törvénytevők, a bírák nem érdekelnek. Nem az előkelőségek, főpapok, farizeusok és nagyok, – hanem a csonka-bonkák között van Jézus.
Persze Nabukodonozornak ilyen társaság kell. Mindenkinek meg kell hajolnia előtte. Miben akarsz nagy lenni? Mi az, amiért az éned előtt leborultatsz embereket? Az én ízlésem, ahogyan én öltözködöm. Olyan ruhákat senki nem hord mint én, nem feltünő, de ízléses. Mennyiszer borultatunk le embereket az ügyességünk, gondosságunk, rendességünk előtt. Amit jónak tartunk magunkban, azt kitesszük a kirakatba. A nagy arany-állókép, – mindenki vegye észre, milyen vagyok, és boruljon le előttem.
Egyszer elmesélte egy leány, hogy az édesanyjával messze éltek egymástól. Karácsonyra hazament meglátogatni, és együtt töltöttek egy hetet. Ahogy elmondta, tönkre volt téve az egész karácsonyuk. Folyton veszekedtek és sírtak. Pedig hívő volt az édesanya és lánya is. De miért? – kérdeztem. Képzeld el, mikor a süteményt akartuk sütni, öt tojás kellett hozzá, leütöm a tojásokat és mind az öt rossz volt. Csak annyit mondtam: édesanyám nem jó helyen tetszik venni a tojást. Ettől kezdve vége volt mindennek, mert elkezdte, te mondod nekem, hogy rossz helyen veszem a tojást, mikor én mindig mindent megnézek, hogy honnan veszem? Hát nem ezt akartam mondani, és nem így…de csak sírtunk, és mondta, nem tudom elfelejteni: szememre hányod, hogy nem jó tojást veszek, nekem mondod, aki úgy neveltelek…? Azt kérdezte tőlem ez a leány, most mondd meg mi volt ez? Rém egyszerű, mondtam, beleütköztél a nagy arany állóképbe, beleütköztél abba, hogy úgy neveltelek, hogy a saját szájamtól vontam meg a falatot, hogy neked legyen, és te mondod nekem…?
Hányszor van a családban ilyen sértődés egy nullán, mert beleütköztek a bálványba, amivel nagyra vagyok: ennyi fizetésből hogy lehet megélni, hogy nektek mindig megvolt mindenetek, hát hiányzott nektek valami? Én a minta-anya, aki a gyermekeimért feláldoztam magam, mindenről lemondtam, egy harisnyát nem vettem magamnak, aki egy ruhában jártam, aki aratni mentem…! Hogy fel van halmozva, hogy ki vagyok én.
Nem tudom milyen tökéletességeid vannak. Ilyen türelmes feleség nincs több, aki ennyit el tud tűrni a férjének. Nem mondom én ezt senkinek, mert én még abban is nagy vagyok, hogy tudok hallgatni. Nem tudom neked milyen értékeid vannak? Amilyen keveset alszom, – ti nem tudjátok mikor kelek, mikor fekszem, és mennyit dolgozom. Egy asszony került hozzánk, ízületi gyulladása volt, fel sem tudott öltözni, olyan beteg volt. Azt mondotta: a legügyesebb voltam a postán, senki nem dolgozott nekem jól, mindenki ügyetlen volt. Isten ezzel válaszolt, adott egy olyan betegséget, nem hogy dolgozni nem tudok, de felöltözni sem.
Nagyon sokszor nem mondja ezt így ki az ember, de belül ott van bennem azok felé, akik körülöttem élnek. Egy asszony rájött az arany állóképére. Nálunk otthon csak én tudom, hogy mit hova kell tenni. Az anyósom már ismert, mindent kérdezett, mit hova tegyen. Ahogy takarított, az ágyból irányítottam, mit hova tegyen. Végül kész volt, és kiment. Kiugrottam az ágyból, és mindent megigazítottam, mert nem jól csinálta. Pont akkor jött vissza az anyósom, amikor rendezkedtem. Ismerős?
Ádámban annyira hasonlítunk Nabukodonozorra. Felállítjuk az arany állóképet: a munkám, a beosztásom, a türelmem, ahogy én, úgy senki. Persze nem beszélek róla, de az állókép fel van állítva a Dura mezején, és kötelező előttem leborulni. Mert mondani kezdem, ha nem borulnak le. Az a leány nem borult le, és az anyja mondta, mondta. Így mondja a 11. vers: “Aki pedig nem borul le és nem imádja, vettessék be az égő, tüzes kemencébe.” A tüzes kemence a sértődés. Egy hangsuly ami nekem nem tetszik, és benne van az illető a tüzes kemencében.
Világosan elmondja az Ige minden arany állóképnek, minden nagy én-nek a jellemzőjét: a dicsekedés, és a panaszkodás. Olyan mindegy, hogy hárfával, síppal, vagy dudával játszol, vagy kürtölsz magad előtt. Nem azért mondom, de mondom. Olyan észrevétlenül be tudjuk a szavaink közé tenni: tudod azért mert fáradt voltam, mert éjfélig fenn voltam, dolgoznom kellett – már elhangzott a síp, meg a dob, most borulj le, mihelyt hallod. De van aki más hangszeren játszik. Állandóan sír a hegedűje. Nagyon sokszor egymásnak hegedülünk. Van akit azért nem bírnak otthon, mert reggeltől estig sír a hegedűje, mindig panasz, mindig jaj. Ha tudnád, hogy fáj. A testi panaszainkkal összejátszuk az egész házat. Le kellene borulni, – te még mindig bírod…? Valaki mondta nekem, hogy milyen lázas. Hát akkor feküdj le és légy beteg, ne sétálj és ne mondogasd mindenkinek. Van aki mindig a pulzusát fogja. Ha tudnád, hogy szédülök, – hát szédülj bele az ágyba, és ne mutogasd, hogy te milyen nagyszerű ember vagy. Nincs szüksége senkinek arra, hogy játszd a mártírt. Nagyon sokszor, mikor elkezdtem panaszkodni, milyen fáradt vagyok, megkaptam a magamét: én sokkal fáradtabb vagyok. Legalább nem mondom többet. Nem minden igazgató borul le az arany állókép előtt. Nagyon sokszor úgy van, hogy hiába mondom az egészet, a másik is elmondta, hogy neki még jobban fáj, régebben fáj, betegebb mint én. Nagyon sokszor egymásnak hegedülünk, de nem hat meg senkit ez a megható szöveg. Azt várnánk, hogy mihelyt meghallják a sípnak, citerának, hárfának hangját, azonnal borulj le. Aki alárendelt szerepben van körülöttem, meg is teszi. Aki pedig nem borul le, az mehet a tüzes kemencébe, mert megsértődtem.
De van tüzesebb harag is, az ítélkezés. Ha valami nem tetszik nekem, a haragom azonnal fellobban és visszaütök. Nézd megint Nabukodonozort, a zsarnokot, aki vagy! Amikor bevádolják a három férfit: “nem becsülnek téged oh király”, azonnal haragra gerjed a zsarnok. Ha észreveszem, hogy nem becsülnek a gyerekeim, ezt nem lehet kibírni, és azonnal hangosabbra fogod a dudát és sípot. A Nabukodonozor arca elváltozott. A mienk is elváltozik azonnal. Ha meghallom, hogy valaki mondott rólam valamit, már nem szeretem, már tele vagyok ítélettel. Eddig szerette Nabukodonozor ezeket az embereket, de most történt valami. És itt jutunk a történet végére: Nabukodonozor túlfűtteti a kemencét. Rájövök, hogy valaki nem becsül engem, és abban a pillanatban felhevítem magam. A királynak gerjedezni kezdett a haragja.
Hányszor fűtöd túl magad. Tudod hogy ez az egész már nem józan dolog, és mégis fokozod, hétszerte tüzesebbre fűtöd a kemencét. Akik vitték a három férfit a kemencébe, azok mind meghaltak. Én is voltam már úgy, hogy túlfűtöttem a kemencét. Biztos voltatok már úgy, hogy valakit meg akartatok győzni, hogy nem jó amit csinál, és az illető egyre közömbösebben állt veled szemben. Valaki nálunk befűtött, és a kályha elé nem tette oda azt a kis lemezt, hogy ha a parázs kiesik, ne fogjon tüzet a padló. Mikor bementem az egész szoba tele volt füsttel. Kiesett egy darab fa, és égett a földön. Gyorsan ablakot nyitottam a fát kidobtam a hóra. Utána berszéltem az illetővel, és mondtam, hogy vigyázni kellett volna, minden meggyuladhatott volna. Nem izgatta. Erre jobban kezdtem mondani: gondold el, megéghettek volna a butorok. Nem veszi semmibe. A ház meggyuladhatott volna. A végén már az egész Iharost leégettem, és ő csak mosolygott. De minél inkább semmibe veszik a dolgot, én annál jobban mondom. Felhevítem magam a legfelső fokra.
Bementem a szobámba, és akkor azt mondta nekem az Úr: ez már nem igaz. És ami nem igaz, annak nincs ereje. Ha csendben csak annyit mondok, hogy máskor jobban vigyázz, biztos, hogy utána gondolt volna. De ha az ember látja, hogy nincs hatása a szavának, akkor még egyet, még egyet, és ész nélkül dobálom a tűzre a fát, minden határon túl megyek, nehogy a másik megmeneküljön. Azóta az Úr megtanított: ne fűtsem a kemencét, Ô sem fűti akkor. Az ítélet csak akkor ítélet, ha ő mondja. Amit én mondok, az nevetségessé válik. Nabukodonozor hiába fűttette túl a kemencét, az a három férfi égett meg, akik a többieket bedobták. Az embernek nagyon sokszor a saját maga tekintélye, tisztessége ég el közben. Azokat égettem el, amiket nem akartam. Ha tekintélyt akartam magamnak, a tekintélyem. A gyerek a szülőt nézi így sokszor; hogy begurult az öreg. Az égett el, aminek nem kellett volna, és attól kezdve fölénnyel nézi a szülőt és azt mondja; majd elmúlik, egy idő múlva jobban lesz és lehet vele beszélni. Sok gyermeket ismertem, akik átláttak a szüleiken, sokszor már a gyerekek nevelték a szülőket. Minden eléghet, míg fűtöd a kemencét. Sokszor talán a munkahelyeden mondják: most rajta van, majd elmúlik.
Nabukodonozor szabadjára engedi haragját és befűtteti a kemencét. Itt történik vele a megdöbbentő dolog. Tegnap azt mondta Dánielnek: “Bizonnyal a ti Istenetek, Ô az isteneknek Istene, és a királyoknak ura,” és röviddel utána azt kérdezi: “és kicsoda az az Isten, aki kiszabadítson titeket az én kezeimből?” Még az Istent is ki meri hívni. Átéli a csodát és mégsem segít rajta. Látta a három férfit az égő tüzes kemencében, sőt a negyediket is látta, sőt látta őket kijönni is. Honnan tudom hogy nem segített rajta a csoda? Ugyanaz maradt, aki volt! “Parancsolom azért,” Nabukodonozor még ezek után is parancsol. Nem ingott meg alatta a trón. “Parancsolom azért, hogy minden nép, nemzetség és nyelv, amely káromlást mond,” érzitek, hogy micsoda indulat ez? A mennydörgés fiainak az indulata, az ó-ember indulata. Addig az Isten emberei mentek a kemencébe, most akik nem azok. Nagyon sok hitrejutott embernek a szokása, addig a hívőkre volt dühös, most a hitetlenekre. Ugyanaz az indulat még mindig. Ugyanazzal az indulattal próbálja szolgálni az Urat. Isten Igéje azt mondja: “Annakokáért az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is.” (Fil 2,5).
Nem vagyunk mások, mint Nabukodonozor, egy ős-apától örökölt hiábavaló természetünk van. Rólunk szól az Ige. Olyan jó, hogy most nem Dánielről van szó, hanem három társáról. Dánielnek már megvolt a próbája, neki itt most nincs szerepe. Ô keresztülment a próbán akkor, amikor alázatosan tudta járni azt az utat, amit Isten adott neki. A másik három van most soron, Sidrák, Misák és Abednégó, most az ő vizsga-időszakuk van.
Az első amit megkérdeznek tőlük amikor nem hajoltak meg – pedig ők is igazgatók voltak: szántszándékkal nem hajoltatok meg? De jó lett volna úgy elsiklani, hogy ne vegyenek észre. De előhívták őket, és Nabukodonozor feltette a kérdést. A kérdés elhangzott: “Szántszándékkal nem tisztelitek-é az én istenemet?” És ha most hajlandók vagytok? Sokszor ad a világ másik lehetőséget. Most még kibújhatsz. Ha most itt meghajolsz, nem kell menni a tüzes kemencébe, nem kell menni a máglyára.
Nagyon komoly, hogy az utolsó lehetőségnél se hátráljon meg az ember. Nem kicsi dolog volt a három férfinak itt állni Nabukodonozor előtt, ők tudták, mi lesz a következménye. Felteszik az utolsó kérdést, még mondhatom, bocsánat, véletlenül nem mentem el, fájt a fejem. Mondhatták volna, hogy Nabukodonozor nem szántszándékból, csak rosszul voltunk, családi kötelezettségeink voltak.
Mennyire nem állunk ennyire élesre, mint ezek az emberek. Ott volt a lehetőség, most még meghajolhattok a világ istene előtt. A válaszban megláthatjuk a három embert: “Óh Nabukodonozor! Nem szükség erre felelnünk néked.” Még magyarázkodni sem szükséges, a helyzet világos. Bizonyságtételükből megéreztük az alázatot és a határozottságot. Így vagy-e minden helyzetben? Attól félek, vannak olyan helyzetek, amiből, azt gondoljuk, az Úr nem tud kiszabadítani. Nem tud cselekedni. Lelki dolgokban igen, de anyagiakban nem. Lakást nem tud adni.
Az első amit a három férfi tud, hogy: “A mi Istenünk, akit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani.” Azután az alázat szava: “De ha nem tenné is!” Ôk nem tudták, hogy Isten mit fog tenni. Váratlanul érte őket ez az egész leleplezés. Olyat nem mondtak, amit nem tudtak. Isten gyermekeinek az a baja, hogy többet mondanak, mint amit Istentől hallottak. Tudjuk, hogy Isten meg tudja tenni, de vajon az a terve, hogy megtegye? Ha igéretet adott, akkor biztosan meg tud szabadítani, de nem kötelezheted el Istent, hogy biztosabban megtegye. Ô engedi, hogy szégyenbe kerüljön az ember, mert azt teszi, amit Ô akar! Így mondja a Biblia: hozzá ne tégy az Igéhez. Ôk elmondták amit tudtak: a mi Istenünk ki tud minket szabadítani, de ha nem tenné is, akkor sem szolgálunk más istennek.
Miközben alázatosak, határozottak. Nincsenek nagy szavaik, kijelentéseik. Sokszor lélegzet elállva hallgatom hívők nagy kijelentéseit, hogy honnan veszi ezt? Hogy meri feltenni Isten ügyét a saját óemberi lelkesedésére? Jó világosan annál maradni, amit az Isten mondott. De ehhez alázat kell! Nemcsak hit, hanem alázat. Ezeknek az embereknek az életén keresztül végig együtt látjuk a hitet az alázattal.
Az ember válasza erre a világos bizonyságtételre a gúny, a megvetés, a meggyalázás. Nem bírja a világ az egyszerű, világos, tiszta hitből való szót. Nagyon szeretném még azt mondani, hogy a tüzes kemence a legeslegjobb hely. Ne félj az emberek nyelvétől, ne félj, ha hátratesznek, kisemmiznek, ne félj, ha Jézusért történik. Ez a legjobb hely, ott van veled a Negyedik! Sehol nincs úgy veled Jézus, mint az Érte való szenvedésben! És mi ég le rólunk? Semmi más, csak a kötelék! Vannak megkötözöttségeid, ismered őket? A tüzes kemencében majd leégnek. Ne félj, abban a szenvedésben ami számodra készíttetett, abban majd leégnek.
A három férfiúnak a hajuk szála sem égett meg, ruhájuk, az alsó-ruhájuk sem változott meg, a testüknek sem lett bántódása. Ne félj, csak a kötelek égnek! Az igazo csoda az, hogy alázatossá tesz. Amikor megszólal Nabukodonozor, ez a zsarnok, aki bedobatta őket a kemencébe, most igazán mondhatná a három férfi, hogy te nem parancsolsz nekünk, akkor jövünk ki amikor akarunk, milyen jogon parancsolsz nekünk? Nem mondtak ilyet. Azonnal kijöttek. Isten és a felsőbbség alárendeltjei maradtak. Alázatosakká tette őket a csoda. Egy szavuk, egy vádjuk sincs. Három engedelmes, alázatos ember jön ki. Engedik, hogy nézzék, forgassák, megszagolják őket. Nem mondják: nektek ehhez semmi közötök nincs. Nem kerülnek fölül, engedik magukat megvizsgálni.
Nem úgy van, hogy közelről nem szabad megnézni. Meggyógyult, csak éppen hozzányúlni nem lehet, dolgozni nem tud. Az ördög gyógyításai mindig ilyenek, hogy közelről nem nézhető meg. Én megújultam, csak senki ne bántson. Ha valaki kétségbevonja, hogy történt velem valami, vége a világnak. Egy asszony hazament a csendeshétről, egy hétig más volt, mindenkit szeretett. Aztán megkérdezte a férjétől: vettél észre rajtam valamit? Azt mondta: nem. Akkor abbahagyott mindent, ha egy hét alatt nem vette észre, akkor egy élet alatt sem veszi észre. Az igazi csodát meg lehet vizsgálni, úgy, hogy észre sem veszem, hogy nem keresem mit lát a másik.
Ezek a férfiak nem mentek oda, hogy Nabukodonozor szagold meg a ruhánk, van ezen füst-szag? Főemberek nézzétek meg az alsóruháinkat, nincsenek elváltozva. Igazgatók számoljátok meg a hajszálainkat, nem égett meg egy sem. Az igazi csodát nem kell mutogatni, nem kell figyelni, hogy néz rám a másik. Az igazi csoda van, és annálfogva hogy van, csoda.
Nem mondják: látod mi történt velem, most történt velem, hanem egyszerűen járnak szag nélkül, füst nélkül, kötelek nélkül. Mert az igazi csoda mindig alázatossá tesz. És a harmadik jele, hogy mindig Istent dicsőíti, nem az illetőt. Figyeld meg mit mond itt Nabukodonozor a csoda után: “Áldott ezeknek Istene, a Sidrák, Misák és Abednégó Istene.”
Fogják-e mondani, ha hazamégy: Áldott ennek az asszonynak Istene? Vajon akarod-e, hogy téged lássanak, vagy ott van-e szívedben a mély vágy, hogy az Urat lássák? A csoda alázatossá tesz, sokkal alázatosabbá, mint azelőtt voltál. Az igazi csoda megvizsgálható, és Istent dicsőíti. A legnagyobb csoda, ha Nabukodonozorból lehet Isten embere.