“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” Jelenések könyve 12,11b
Szerkesztő:	Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent:	2001.

SZOLGÁLÓK HETE

Csendesheteink között volt egy asszonyhét, ahová a különböző gyülekezetekben szolgáló asszonyokat hívtam össze. Voltak közöttük egészen egyszerű asszonyok, lelkipásztor feleségek, lelkésznők, tanárok, tanítók, ápolónők. Egy noszvaji asszony is volt velünk, aki meghívott minket, hogy ezt a hetet náluk tarthatnánk, azon a gyönyörű hegyes vidéken. A hívást elfogadtuk, és így 1966 nyarán náluk tartottuk meg a szolgáló asszonyok csendeshetét, amelyik aztán nyolc éven keresztül minden évben ott volt. Ezután szintén nyolc évig Hajdúszoboszlón tartottuk ezt a hetet. Majd 1983-tól került át ez a hét is Torbágyra.

Ezeken a heteken minden reggel imaközösségben voltunk együtt, hogy az ébredésért, és Isten országának ügyéért könyörögjünk.

Ezek a testvérek nemcsak a lelkigondozást végezték gyülekezetükben, hanem Torbágyra is eljártak segíteni egy-egy hetet a lelkiszolgálatban, sőt a konyhai, fizikai munkában is.

Noszvajon egy vidéki ház konyhájában tartottuk az igealkalmakat. Utána kirándultunk a megszokott helyünkre, és ott folytattuk a reggeli áhítat megbeszélését. Az esti áhítat megint csak ott volt, és azon a falu hívői is részt vettek. Így kerültünk kapcsolatba a lelkész feleségével, és a lelkésszel is. Ez volt a kezdete azoknak az evangélizációs heteknek, amiken ott szolgálhattam. Az esti evangélizációkon kívül reggel hitmélyitő alkalmak voltak. Délután pedig a falu különböző részein házaknál bibliaóra. Este a gyülekezeti terem zsúfolásig megtelt vágyódó, kereső emberekkel. Mindig voltak olyanok, akik azon a héten fogadták el a kegyelmet. Az utolsó estéken utóösszejövetelek voltak, amikre azokat hívtuk, akik akkor döntöttek Jézus mellett. A helyi régi hívő testvéreket azért hívtam ezekre az alkalmakra, hogy meglássák, kiket bíz majd az Úr rájuk ezek közül, hogy lelkigondozzák őket. A noszvaji testvérek nagyon szerettek énekelni. Alig volt már lelki ének, amit nem ismertek. De minden evangélizáción kerestünk olyat, ami új volt és annak az evangélizációnak az éneke lett.

A reggeli hitmélyítő alkalmakon is, minden munka ellenére, ott voltak a hívő testvérek. Együtt formált minket az Úr az Ő Igéje által. Emlékszem, egyik este olyan felhőszakadás zúdult a falura, hogy csak gumicsizmában tudtam eljutni a templomig, ahol énekelve, türelmesen várt rám a gyülekezet.

Délután, amikor a falu különböző részein voltak bibliaórák, a házigazda, akinél az óra volt, összehívta arról a részről a keresőket, és közvetlenül tudtunk beszélgetni azokról a kérdésekről, amik a szívükben felmerültek. Nagyon őszinte, jó légkörű beszélgetések voltak ezek, amiken tisztázódhattak az ítélet kérdései. A beszélgetők azután a legtöbb esetben jöttek az esti evangélizációkra, és napról-napra így szaporodott a létszám. Közben természetesen a család-látogatások is folytak. Akiknek olyan kérdéseik voltak, amit csak négyszemközt tudtak elmondani, annak is megvolt napközben az alkalma.

Sajnos, nem mindenütt munkálkodnak együtt a lelkipásztorok az Isten ügyével. Több helyen ellenségként állnak szemben az Isten népével. Olyan sokszor kellett felismernem azt a bűnt, ami Jézus Krisztus idejében is jellemezte a papokat, farizeusokat, írástudókat. Egyszer így olvastam egy könyvben: Irigység, – ez a Krisztus-gyilkos bűn. Ezzel a bűnnel sokat találkoztam. Elsősorban a saját szívemben, de nagyon sok szolgáló emberben is. Vannak olyan városok, falvak, ahol a lelkész akarata ellenére ébred a gyülekezet, ahol kicsi közösségekben vannak együtt és Istennek egy-egy gyermeke vezeti őket, akit Ő állított oda pásztorként. Olyan jó, hogy Isten építi az Ő országát velünk, vagy nélkülünk. Az Ő Igéje nincs bilincsbe verve.

Egy Hajdúszoboszlón tartott szolgálók hete után másnap, vasárnap, egy Békés megyei faluban kellett csendesnapot tartanom. Itt is, és a megyében több helyen is volt már evangélizációs hét. A lelkipásztor szombaton délután Békéscsabán várt, hogy motorkerékpárral vigyen tovább. Késő volt már, mire a parókiára értünk. A lelkipásztortól azt kértem, hogy mielőbb lepihenhessek, hiszen kimerítő hét után voltam. A lelkipásztor pedig csak annyit közölt velem: Szó sem lehet róla! A gyülekezet már egy órája együtt énekel a templomban, és várja a szolgálatát.